A semmittevés benne van a fizuban

Az utóbbi időben egyre többször gondolok arra, hogy talán nem az a legnagyobb bajunk, hogy túl keveset csinálunk.

Hanem az, hogy szinte soha nem csinálunk semmit.

Egy interjúban hallottam egy neurobiológustól egy mondatot, ami nagyon tetszett nekem:

„Nálunk a cégnél a semmittevés benne van a fizuban.”

Elsőre elkényeztetésnek és jómódnak hangzik, pedig nagyon komoly dologról beszélt. A cégnek nagyon is megéri ez a befektetés a dolgozóik elmeállapotába.

Az agyunknak szüksége van a semmire

Az agyunknak ugyanis nemcsak koncentrált figyelemre van szüksége. Nem arra tervezték, hogy reggeltől estig képernyőt nézzünk, olvassunk, válaszoljunk, gondolkodjunk, döntéseket hozzunk és egyik feladatról ugorjunk át a másikra.

A koncentrált figyelem olyan, mintha elmennénk az edzőterembe, és mindig csak bicepszeznénk.

Ilyenkor egy részt nagyon erősen dolgoztatunk, miközben más rendszerek alig kapnak lehetőséget arra, hogy működésbe lépjenek.

És itt jön képbe valami, amit hajlamosak vagyunk időpocsékolásnak tartani:

a bambulás.

• A pecázás.
• Az ablakon kifelé nézés.
• Az erdőben üldögélés.
• Vagy egyszerűen az, amikor egy darabig nem akarunk semmit megoldani.

Az interjúban elhangzott, hogy ezek a látszólag „fölösleges” tevékenységek hatással lehetnek a kreativitásunkra, a hangulatunkra, az összeszedettségünkre és végső soron arra is, hogyan tudunk másnap újra dolgozni.

Ha egész nap használod az agyadat, akkor valahol regenerálnod is kell azt.

Mégcsak ne is sétálj, hanem lődörögj!

Ehhez nem feltétlenül kell meditációs tanfolyam, elvonulás vagy valamilyen különleges technika.

Van, akinek például az működik, hogy minden nap egy órát lődörög.
Nem sétál. Lődörög.

Szerintem ez sokkal pontosabb szó. A séta ugyanis könnyen feladattá változik:

„Meg kell lennie a tízezer lépésnek.”
„El kell jutnom oda.”
„Ennyi kilométert akarok menni.”
„Közben meghallgatok egy podcastot.”

A lődörgésnek viszont nincs célja.

• Nem kell sehova odaérni.
• Nem kell teljesíteni.
• Nem kell közben tanulni.
• Nem kell hasznosan eltölteni az időt.

– Arra mész, amerre éppen kedved van.
– Ha megállsz öt percre, megállsz.
– Ha nézel egy fát, nézed.
– Ha másik utcán mész haza, akkor arra mész.

Semmi cél, semmi teljesítmény, semmi produktivitás.
Éppen ettől működik.

 

A férfiak „semmi doboza”

Érdekes módon a férfiaknak sokszor valamivel természetesebben megy ez az állapot.

Van erre egy nagyon találó, félig tréfás kifejezés is: a „semmi doboz”.

A gondolat szerint a férfi képes időnként egyszerűen bemenni ebbe a képzeletbeli dobozba, és tényleg nem gondolni semmi különösre.

Csak ül. Néz. Bambul.

És ha megkérdezik tőle:
– Mire gondolsz?

A válasz az, hogy:
– Semmire.
És ezt komolyan mondja.

A nőknek ez sokszor nehezebb. Egy gondolatból rögtön lesz három másik, abból egy teendő, abból valaki, akit fel kellene hívni, abból pedig eszünkbe jut még valami.

Így még a pihenésből is könnyen lesz valami projekt. És erre a működésre szeretnék rávenni a párjukat is.

Pedig talán éppen azt kellene megtanulnunk, hogy nem minden percünkkel kell valamit kezdenünk.

 

A bambulás is lehet rendszeres gyakorlat

Az interjúban a neurobiológus azt mondta, hogy ő hajnalban kimegy a kutyájával az erdőbe. Leülnek, és bambulnak. Azt mesélte, hogy amióta ezt rendszeresen csinálja, javult az életminősége, összeszedettebb lett és a kreativitására is nagyon jó hatással van.

Talán nem is az a kérdés, hogy pontosan hány perc semmittevésre van szükségünk. Hanem az, hogy van-e egyáltalán olyan idő a napunkban, amikor nem akarunk semmit elérni.

• Nem fejlődni.
• Nem teljesíteni.
• Nem válaszolni.
• Nem optimalizálni.
• Csak lenni.

 

Lehet, hogy éppen a „semmi” hiányzik az életedből

Lehet, hogy a következő alkalommal, amikor azt érzed, hogy elfáradt az agyad, nem még egy önfejlesztő videóra van szükséged.

Hanem arra, hogy felvedd a cipődet … … és egy órán keresztül egyszerűen lődörögj. Mindenféle cél nélkül.

Hátha néha éppen a „semmi” az, ami újra helyretesz bennünk valamit.