Anikó végre új életet kezdett és már semmi akadálya nem volt annak, hogy belevágjon régóta dédelgetett álmába. Lélekölő munkája mellett trénerként és alternatív módszereket alkalmazva szeretne dolgozni. Minden adott a kezdéshez.

Úgy érzem, nem tudok belekezdeni semmibe. Legutóbb is szerveztünk egy tábort, de én csak a háttérmunkát és egy program levezetését vállaltam. A közös programon is egy kicsit elkülönültnek éreztem magam, nem tudtam kapcsolódni a többiekhez. Pedig ők épp ezért voltak ott. A kiránduláson is mások mögött kullogtam, a hátukat néztem. Bezárkóztam és a saját folyamataimmal voltam elfoglalva. Máskor az ablakon néztem kifelé, elvágyódtam, nem tudtam ott lenni.

Aztán legközelebb megkerestek egy újabb segítői feladattal. Elsőre kevesen jelentkeztek, de talán ha egy kicsit többet tettem volna érte, jöttek volna mások is. De én inkább lemondtam. Nem lelkesített semmi, de tényleg semmi. Napokra el is felejtettem ezt a teendőmet, pedig több mint 10 éve arra vágyom, hogy hadd csináljam végre, a tréneri munkát. Most még a bal karomat is meghúztam és minden mozdulatnál fáj. Ilyenkor úgy érzem, nincs senki, aki segítsen, teljesen egyedül vagyok.

Gyakran folyamodom ahhoz a módszerhez, hogy megfigyelem, milyen szavakat használnak az emberek miközben elmesélik a problémájukat, milyen jelzőket használnak, milyen körülményeket írnak le.

.

.

– nem tudok belekezdeni semmibe
– nem tudok ott lenni

– nem tudok nyitni

– nem lelkesít semmi

– egyedül érzem magam

– …

Örök hálám Szollár Szilvia életveszélyelemzés módszerének. Mihelyst meghallottam, azonnal elkezdtem alkalmazni. Annyira logikus és átütő.

Nekem annyiból könnyebb, hogy nagyon sok eszközöm van a feltáráshoz és a megoldáshoz is, no meg a rutin. Az életveszélyelemzés gondolkodásmódja spiritualitásmentessé teszi a munkámat. Minden, ami addig spirituálisnak tűnt, az valójában biológia.

Kiteszteltem egy életkort, Anikó másfél éves korát.

– Mi történt akkor?
– Akkor született az öcsém.
– Örültél, hogy megszületett?
– Nem, még néha bele is csípkedtem. Nem szerettem, hogy ott van. Eleve születésem után nem sokkal anya már a terhességgel volt elfoglalva, utána meg az öcsémmel. Mindig csak arra vágytam, hogy foglalkozzanak velem.

– Képzeld el magadat abban az életkorban. Mit látsz? Hol látod magad?

– Azt érzem, hogy ignorálnak. Kiabálok, de nem törődnek velem. Egyedül ülök a kiságyban, a sarokba húzódom. A többiek háttal állnak nekem büntetésből távol vannak tőlem. Én pedig a babám fejét rágcsálom, nem tudom, mit tehetnék.
– Milyen érzés?
– Ijesztő. A babámba kapasztodom. Anikó számára az, ott, akkor egy életveszélyes helyzetet jelentett, hiszen a szülei – akiktől az ő élete függött – eltávolodtak tőle és ő egyedül, magányosan üldögélt az ágyában.
DE TÚLÉLTE!

Ezért az élete további részében önkéntelenül újra és újra megismételte ezt a szituációt, hogy hosszabb ideig maradjon életben.

Az életveszély elemzésnek az a lényege, hogy amit túléltünk azt újra és újra megismételjük. Hiszen a tudatalatti úgy van vele, hogy ha akkor azt túléltük, akkor ő ezt megtanulja, mert ezt mindig túl lehet élni. És a hosszú élet érdekében ismételni kell.

Ezért, amikor Anikó programokat szervezett és kapcsolódni akart másokhoz a józan belátása alapján, akkor a tudatalattija mindig bekapcsolt és arra utasított, hogy nem! Itt a lehetőség, hogy ne történjen veled semmi, ne nyiss mások felé, ne legyél ott velük, legyél egyedül. Fontos, hogy ne érezd magad lelkesnek, mert ezt túl lehet élni.

Ám a józan ész és a tudatalatti összeütközéséből sose jöhet ki nyertesen a józan ész. Az életvédő mechanizmusok sokkal nagyobb erővel bírnak.

Anikó azt a házi feladatot kapta hogy kopogtassa ki az alábbi mondatot:

“Bár eddig úgy éreztem, akkor vagyok biztonságban, ha nem kezdek bele semmibe, ha ignorálnak, ha nem lelkesít semmi, ha nem tudok nyitni mások felé, ha nem vagyok jelen és a többiek ignorálnak, most mégis azt választom, hogy valójában akkor élem túl amikor kapcsolódom másokhoz.
Valójában azért tudtam túlélni, mert engem szerettek, családban nőttem fel, mégiscsak együttműködtünk, …”

Fontos!

• Minden rosszul működő élethelyzet mögött egy életvédő mechanizmus húzódik.
• A tudatalatti valami olyan körülményt jegyzett meg, ami hibásan rögzítette az életben maradás okát.
• A feltárás során felszínre jön a valóság és új információt vihetünk be a tudatalattiba – olyat, ami valóban segít bennünket.
  A fenti példában Anikó nem azért maradt életben, mert egyedül kuksolt az ágy sarkában, hanem mert a szülei szerették és megtanították arra, hogy ne bántsa a testvérét, ő pedig hajlandó volt tanulni.